Márai Sándor - Ég és föld

Az 1942-ben megjelent Ég és Föld Márai tudatosan befelé forduló, sztoikus időszakának termése. Marcus Aurelius tanácsát megfogadva "kulcsra zárja szívét", és csak az írásnak él. A kötet talán legélőbb része az öregedésről szól. A negyven és ötven év közti ember nem olyan csípős és  türelmetlen többé, megóvni szeretne, megmenteni. A jelennek él, mert nincs más boldogság, csak a valóság megismerése, elviselése és megértése.

"Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és  isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el életem legtöbb estéjét, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen." A nagy elbeszélő annak adja bizonyságát ebben a kötetben, hogy a rövid írásoknak is mestere. Márai mindig, figyelt, megfigyelt, szemlélődött. Elmondja nekünk véleményét a szerelemről és barátságról, életről, öregségről és elmúlásról. Vallomások ezek művészetről és  irodalomról, az írásról, életéről, egy életről könyvek között. E mesteri miniatúrákban is rácsodálkozhatunk az érzelmeknek és intellektusnak a nagysikerű elbeszélésekből már ismert oly utánozhatatlan egyensúlyára.