Ebben a kisregényben nincs pont, amely egy szabályos, egyszerű vagy összetett mondatot lezárna. Itt csak vesszőkkel találkozik az olvasó, no meg egy-két kérdő- vagy felkiáltójellel, de utána kisbetűvel folytatódik a szöveg, bekezdések nélkül a végtelennek tetsző monológ egy mostani kisasszonyhoz és a fiatalkori múltból a szüntelen jelenbe átplántált gyönyörű leányzókhoz. Kinek is a szájából hangzik el ez a monológ? Ki is a mestere ennek az élőbeszédtől illatos groteszk retorikának? Nos, az áradó szavak, az egymást szeszélyesen követő anekdoták, az évszázadokat összekapcsoló gondolattársítások, amelyek egy véget nem érő tánc "pajkos" szédületével kábítják el a hölgyeket, azaz olvasókat - egy hatvanéves cipészmesternek, "az emberi láb mérnökének" a vallomásai. A monológista az "európai reneszánsz híve", akit egy életre megbabonáztak Mária Terézia legendásan méretes keblei, aki tudja, mit köszönhet az emberiség Edisonnak, vagy éppen Puskinnak, aki szintén "az európai reneszánszhoz tartozott", aki dolgozott, ahol ember csak dolgozhat; aki túlélte az első világháborút, mint Svejk; aki az elbeszélés idején a szocialista munkaverseny sajátosságaira is kitér álmélkodva; aki körül évtizedeken át dúlt az élet szereleméhes banyák és fruskák, papnék és görücék, részeges és szadista, vagy egyszerűen csak féleszű hímek körtáncaként. A kisvárosifalusi lét megannyi mindennapi kalandja, tragédiája és komédiája burjánzott körülötte. A kisember túléli a katasztrófákat, "táncmesterré" avanzsál, aki a hivatásos, a profi szaktudásával adhat órákat idősebbeknek és haladóknak. A Táncórák idősebbeknek és haladóknak először 1969-ben jelent meg magyarul.
